Ének Eärendilről

Eärendil, a tengerész
ott éldegélt Averienben;
nimbrethili fából ácsolt
hajót, hadd szállna a vízen;
lámpásai színezüstből,
színezüstből a vitorlák,
teste ékes hattyú-forma,
lobogocskák belobogták.

Maga páncélba öltözött,
ős királyok vértezetébe;
fénylő pajzsán bűvös jelek,
sebzés-rontás soha ne érja;
íja volt sárkányszaruból,
ébenfa a nyílvesszeje;
a láncinge pengő ezüst,
kalcedon a kardhüvelye;
kardpengéje derék acél,
gyémántkemény magas sisakja,
forgója büszkélkedő sastoll;
mellkasán ott fénylett smaragdja.

Észak messzi partjairól
jött holdfény s csillagfény alatt,
halandó-földek nappalán
járt elvarázsolt utakat.
Hol a keskeny jég csikorog,
és árny fed fagyott hegyeket,
hol Dúlt Nap perzsel, meg nem állt,
bolygott csillagtalan vizek
térségein, s így eljutott
a Semmi-Éjbe végezetül;
nem vár tündöklő partokat,
hol semmi fény meg nem kerül.

Kergették őt dühödt szelek;
vakon s tévedhetetlenül,
nyugat felől kelet felé,
hivatlan haza menekül.
Ott szárnyas Elving jött elé,
tűz lobbant sötétség ölén;
gyémántnál tündökletesebb
volt a hölgy nyakláncán a fény.
És ráadta a Szilmarilt,
s eleven fényből koronát;
így, égő szemöldökkel ő
visszafordult, s az éjen át
Tenger-Túlvilágról erős,
szabad viharszél támadott,
tarmeneli hatalomé;
ritkán lát halandó hajót
az út, hol ő vijjogva járt;
vizet hasít az ott elöl,
repül, tajték vigyor Halál,
nyugat felé, kelet felől.

Örök Éjen át visszatért,
hozták zúgó, sötét habok,
mélyekbe fúlt partok felett,
melyek nem értek meg napot,
míg világvégi partszegély
gyöngysávlíán hall nagy zengzetet,
s roppant hullámok hajtanak
aranyat, sápadt kincseket.
Látta, Valinor alkonyán,
csöndben a Hegy mint magasul,
s kibontakozott Eldaföld
a tengereken messze túl.
Vándor, nagy éjből szabadult,
fehér révbe elérkezett,
zöld-tiszta Tündehonba ért,
hol metsz a lég, sápadt üveg,
hol Ilmarin hegye alatt
felszöknek egy völgy fényei,
Tirion lámpás tornyait
Árnyak Tava tükrözteti.
Kaland híve, megtért ide,
és hallgatott sok dallamot,
regék szavát, hajdan-csodát;
arany hárfákon játszhatott.
Tünde-fehér köntöst kapott,
s előtte hét szál gyertya járt,
ahogy a rejtett földre ment
árván, Kalciriánon át.
Várták időtlen csarnokok,
hol számtalan év fénye hull,
hol Ilmarinban a Hegyen
a Koros Király örök úr;
s idézték sosem-szólt szavak
Ember-nép s Tünde-nép honát,
és látomásos volt s lég -
földi szem ilyet sose lát.

Tünde-üvegből új hajót
kapott, s mithrillből; ragyogott
orra, nem hordott evezőt,
vitorlát s ezüst árbócot:
lámpása lett a Szilmaril,
lánglobogója, lenghetett,
s hogy ékesítse mind velük,
eljött ő maga, Elbereth,
halhatatlan szárny és örök
körű végzet így lett övé,
szálljon parttalan egeken,
kerüljön nap- s holdfény mögé.

Örök-Egy dús lombjaitól,
hol sok ezüst forrás fakad,
bolygó fény, átrepülte így
a hatalmas Hegy-Védfalat.
Világ-Végtől elfordul ott,
áhítván távoli honát,
suhan, égő fény, árnyakon
csillagszigetként úszik át,
ködök felett közeledik,
kis láng a Nap előtt, lebeg,
csodát látnak hajnalodó,
szürke északföldi vizek.

Elhaladt Középföld felett,
s panaszos sírást hallhatott,
nőkét és tündelányokét,
zokogtak sötét Hajadonok.
De rá nagy végzet nehezült;
míg Hold ég, egy csillag-tekét
kerüljön, part ne vonzza, hol
csak halandóságra e Lét;
s hogy e bolygásnak ne legyen
híre-vége gyaló határ;
lámpája bárhol tündököl,
véle Nyugatkör Lángja jár.